A Deportivo La Coruna történetével foglalkozó sorozat második részében a Bajnokok Ligája menetelés mellett a szomorú hanyatlásról is beszámolunk, mely nagyon hamar bekövetkezett. Mi vezetett a Depor gyors bukáshoz? Egy tizenegyesnek köszönhető mindez és egyben José Mourinho felemelkedése is? Mit kellett volna másképp csinálnia az egykor imádott elnöknek? Belátta vajon a hibáit?
2000/01: Újabb erősítések
Lendoiro elnök a bajnoki cím hatása alá kerülve, közel 60 milliót költött a 2000-es nyári átigazolási időszakban, szinte a fél csapatot kicserélték. Erre szükség is volt, mert többen (Songo’o, Donato és Mauro Silva) már benne volt a korban. Ekkor érkezett több későbbi meghatározó játékos is: Juan Carlos Valerón, Diego Tristán, Juan Francisco Molina, Joan Capdevila és Walter Pandiani.
Tehetséges, feltörekvő keretet sikerült összerakni, de a Real Madrid elkezdte építeni a Galaktikus csapatát, akikkel csak ideig-óráig vette fel a harcot a galíciai klub. A második helyet így is elérték, míg a Bajnokok Ligájában a negyeddöntő (és a Leeds) jelentette a végállomást. Ekkor már érezhető volt, hogy a következő csapat Valerón és Diego Tristán köré épül, hiába volt ott a keretben Djalminha és Makaay.
2001/02: A revans
A 2001/02-es szezon több furcsaságot is hozott. Míg az előtte való években a Deportivo játékosai a durvaságukkal tűntek ki (2000/01-ben minden mezőnyjátékosuk kapott büntető lapot, közülük négyen 9-nél is többet), addig ebben az idényben Fair Play díjat kaptak. Azonban a bajnokságban elért második helyért ez nem kárpótolta őket. A Pablo Aimar vezette Valencia oktatta a mezőnyt, maradt a Copa del Rey a Deportivo számára.
Copa del Rey: A csapat útja ki volt kövezve a döntőig. Már az első fordulóban vaskos meglepetésnek lehetettek tanúi a szurkolók, mivel kiesett a több élvonalbeli klub, köztük a Barcelona és a Valencia. Sorra hullottak a nagyok, mindössze a Real Madrid, Deportivo, Athletic Bilbao és az akkor harmadik vonalba tartozó Figueres jutott el a legjobb négybe.
A Real Madrid végül hozta a kötelezőt és a centenáriumi évében kvalifikálta magát a döntőbe. A Deportivo, ha nehezen is, de kiejtette a Figuerest. Jöhetett a Copa del Rey 100. döntője, amit a Real Madrid elnökének külön kérésére, a Santiago Bernabéu pályáján rendeztek. Hazai környezet, szinte minden kedvezett a fővárosiaknak, azonban a Super Depor játékosait ez a legkevésbé sem hatotta meg.
Hiába, hogy idegenben pocsék volt a Deportivo, Juan Carlos Valerón kiváló játékával magabiztosan nyerték a finálét. Ez volt a megkoronázása az évek során nyújtott jó teljesítménynek a Real Madrid és a Barcelona ellenében. Mindkét klub ellen aratott nagy győzelmek a kis galíciai csapat:
1992/93: Barcelona 1:0 (H)
1992/93: Real Madrid 3:2 (H)
1993/94: Barcelona 1:0 (H)
1993/94: Real Madrid 4:0 (H)
1994/95: Barcelona 1:0 (H)
1995/96: Real Madrid 3:0 (H)
1997/98: Barcelona 3:1 (H)
1998/99: Barcelona 2:1 (H)
1998/99: Real Madrid 4:0 (H)
1999/00: Barcelona 2:1 (H)
1999/00: Real Madrid 5:2 (H)
2000/01: Barcelona 2:0 (H)
2000/01: Barcelona 3:2 (I)
2001/02: Barcelona 2:1 (H)
2001/02: Real Madrid 3:0 (H)
Egészen elképesztő, hogy tíz év alatt mindössze egy idegenbeli siker a bajnokságban a két gigász ellen, de a hazai meccseiken rendre elverték őket. Elégtétel volt a Super Depor számára a 2002-es Copa del Rey fináléja.
2002/03: A Super Depor elősegítette Ancelotti sikerét
Az ázsiai foci-vb-t követően – ahol a spanyolok botrányos körülmények között estek ki -, összeállt a legendás Real Madrid. Mindezek ellenére, kiélezett volt a bajnokság, köszönhetően a Deportivo és a Real Sociedad jó szereplésének. Utóbbi csapatot a Nihat Kahveci – Dario Kovacevic páros repítette egészen a második helyig, míg a La Coruna bajnoki álmait a galíciai rivális, a Celta Vigo söpörte el.
A szezon azonban Roy Makaay kiváló teljesítményéről volt emlékezetes, aki Diego Tristán sérülése után bebizonyította, hogy klasszis támadó. Az év emlékezetes mérkőzésének azonban negatív főszereplője volt a Super Depor, ugyanakkor a történelem szempontjából megkerülhetetlen ez a találkozó.
2002. szeptember 24.: A Bajnokok Ligája csoportkörében a Deportivo a Milant fogadta. Carlo Ancelotti együttesében világsztárok voltak, mégis idomulni kényszerült a spanyolok játékrendszeréhez, ami egy forradalmi felállás megszületését eredményezte.
„Az ellenfél taktikája a két belső középpályás, Mauro Silva és Sergio játékán alapult (4-2-3-1-et játszottak). Ők eléggé statikus focisták voltak, viszont rajtuk keresztül futott végig minden egyes támadás, így elengedhetetlen volt, hogy a Deportivót az ő semlegesítésükkel állítsuk meg. Ennek érdekében állítottam ki – életemben először – a csapatomat a később „karácsonyfa-felállás”-nak elnevezett hadrendben.”
Carlo Ancelotti
Bajnokok Ligája-győztes menedzserAz olasz mester szavai után a végeredmény sem mellékes, hiszen idegenben 4-0-ra nyert a Milan, abban az évben pedig megnyerték a Bajnokok Ligáját, ehhez viszont kellett a Deportivo taktikai rendszere is.
A szezon végén Roy Makaay távozott, mindeközben a megmaradt a keret a legjobb korban volt, egy olyan edzővel, aki kihozta a lehető legtöbbet belőlük. A Deportivo sokszor erőn felül teljesített egy olyan bajnokságban, ahol szupersztárok játszottak, de így is folyamatosan a dobogón végeztek. A 2003/04-es szezonban minden adott volt egy nagy sikerhez.
2003/04: Problémás csoportkör
A szakértők azt gondolták, hogy Roy Makaay távozása miatt a csapat szétesik, azonban Walter Pandiani szinte a semmiből lépett elő, vált egyszerre a csapat első számú gólszerzőjévé. Javier Irureta rendszere még működött, ugyanakkor a szezon korai szakaszában már megmutatkoztak a hibák, melyeknek az átmeneti sikerek kapcsán még nem tulajdonítottak nagy jelentőséget.
Egyik ilyen mérkőzés a Bajnokok Ligája csoportkörében a Monaco elleni találkozó volt. Máig emlékezetes, ahol végül 8-3-ra nyert a hercegségbeli csapat. A spanyolok védelme lassú volt és körülményes, melyet a gyors francia támadók kihasználtak. A Deportivo megnehezítette a saját dolgát: utolsó játéknapon a PSV eredményétől függött a továbbjutásuk (ha nyer minimum 2-0-ra a holland csapat, akkor ők jutnak tovább).
A hollandok Arjen Robben góljával már 2-0-ra vezettek a 48. percben, amikor Irureta cserére szánta el magát: lehozta Sergiót, berakta helyére a Albert Luque-t. A spanyol játékos egy perccel később szépített, míg a szintén csereként beálló Walter Pandiani egyenlített a 83. percben, 2-2. Innentől már zsebben volt a továbbjutás és a nyolcaddöntő.
A Deportivo elintézte a döntősöket
A nyolcaddöntőben az előző év finalistája, a Marcelo Lippi vezette Juventus várt rájuk. Az odavágóra az olasz mester Tacchinardit állította Valerónra, ezzel kikapcsolva a Deportivo támadások agyát. Nehézkessé vált a meccs, de jött Albert Luque, aki megint megmentette a csapatot. Góljával, egygólos előnnyel utazhattak a visszavágóra, Torinóban a mérkőzés elején megsérült az olasz csapat klasszisa, Alessandro Del Piero.
A spanyolok Walter Pandiani találatával biztosították be a továbbjutásukat, jöhetett a címvédő, az AC Milan. Carlo Ancelotti együttese, mely az előző évben a Riazorban nagyon megtréfálta a spanyolokat. Az odavágón Pandiani góljával gyorsan előnybe kerültek Irureta fiai, de Kaká segítségével magabiztos előnyt (4-1) épített a visszavágóra a milánói klub.
A visszavágón már a kezdőben volt Víctor Sánchez, Manuel Pablo és Romero is, Irureta „hű emberei”. A Deportivo nagy elánnal kezdte a találkozót, és a Bajnokok Ligája sorozat egyik legnagyszerűbb feltámadását produkálták, 4-0-ra nyerték a visszavágót, minden megerőltetés nélkül. Pandiani gyors gólja volt az egyik kulcsa a sikernek.
Az elődöntőben a Porto volt az ellenfél, odavágón 0-0 született, de a gólhoz egyértelműen a Porto állt közelebb, még kapufát is elértek egy távoli lövésből. A mérkőzést beárnyékolta egy vitatott ítélet, Jorge Andrade kiállítása. A Deportivo védője így nem játszhatott a visszavágón, ahol újabb – Deportivo szempontjából – kétes döntés született: büntetőt kapott a Porto. Derlei berúgta, továbbjutott a portugál csapat.
Nehéz megítélni, kinek volt igaza, az viszont biztos, hogy a Porto állt közelebb a továbbjutáshoz, míg Irureta együttese elfogyott az elődöntőre. Taktikai szempontból kellett volna egy bátor húzás a spanyol trénertől. Ez a mérkőzés jelentette egy korszak, és egyben a Deportivo végét is. Először még nem tulajdonítottak neki nagy szerepet, de közel két évtized távlatából látszik, az a büntető eldöntötte a Deportivo sorsát, illetve ezzel kezdődött egy edző megosztó edző legendás karrierje.
Elmaradt a megújulás
Lendoiro elnök úgy ítélte meg, hogy a (majdnem) győztes csapaton nem érdemes változtatni, keret nagy része kiváló korban (26-29 éves), azonban nem számolt azzal, hogy Irureta mester már nem képes új taktikát kidolgozni, illetve pár rutinos játékos felett elszállt az idő: Mauro Silva (36 éves), Fran (35 éves), Molina (34 éves), Naybet (34 éves) és Djalminha (34 éves). Ezek a játékosok kiégtek, ahogyan Irureta is.
A spanyol mester taktikája kiismerhető volt, ráadásul csak addig működött hatékonyan, amíg olyan szűrők voltak a középpályán, mint Mauro Silva, Donato vagy Flávio Concecao. Képtelen volt megújulni, érkezett helyére Joaquin Caparrós, de vele sem működött a rendszer, hanyatlásnak indult a Super Depor. A vereségek jöttek sorjában, míg az egykori klasszisoknak leáldozóban volt, a „pénzemberek” pedig eltűntek.
A Deportivo kerete pár év alatt teljesen elfogyott, mivel Galíciát is sújtotta a gazdasági válság – jobban is a kelletténél -, ezért nehéz volt tőkeerős befektetőket találni, egyre nagyobb veszteségeket generált a klub. Ekkor kényszerűségből az utánpótlásból próbált táplálkozni a Deportivo, de mivel az évek folyamán alig fordítottak rá összeget (hiába kérte anno John Toshack a ’90-es évek második felében), ezért borítékolható volt a bukás.
Mindent megbánt?
Augusto César Lendoiro tisztában volt azzal, hogy mekkora hibát követett el, így nyilatkozott a dicstelen távozás után pár évvel:
A legnagyobb hibám az volt, hogy nem adtam el játékosokat, amikor tudtam.
Ezzel maximálisan egyetértett mindenki, hiszen:
- Juan Carlos Valerón 29 éves
- Diego Tristán 28 éves
- Jorge Andrade 26 éves
- Joan Capdevila 26 éves volt.
Értük mindössze 10 millió eurót kapott évekkel később a klub, csak Albert Luquetől és Walter Pandianitól szabadultak „időben”. A Deportivo La Coruna 2011-ben kiesett az első osztályból – igaz, utána rögtön visszajutottak -, míg az adósság mértéke 2013-ra elérte a 160 millió eurót. Lendoiro ugyanabba bukott bele, amibe elődje is; az elnökválasztás Tino Fernández győzelmét hozta, akinek komoly gazdasági háttere volt.
Az átláthatóság mellett döntött, és felfedte a színfalak mögött zajló homályos tevékenységek egy részét. Felére csökkentette az adósságot, de a pályán nem jöttek a sikerek, másodosztályban rekedt a klub. Történünk 2020-ban zárult, amikor a Super Depor pontosan 40 év után visszakerült a harmadosztályba, ahonnét anno útjukra indultak. Képesek újból talpra állni?
Előző részek:
A Super Depor felemelkedése (1. rész)
Forrás
Carlo Ancelotti – Az én focim
Copa90, Get Spanish Football News, Reddit, The Playmaker.