Az ezredfordulót követően – a Galaktikusok árnyékában és a katalánok hanyatlásának küszöbén -, kivárta a megfelelő pillanatot az egykor Super Depor néven ismert, Deportivo La Coruna. Egy szerethető spanyol kiscsapat, akik nagyra törtek, de nem tudtak megragadni a legjobbak között. Mi történt a galíciai klubbal? Mi kellett a hőn áhított sikerhez?
Majdnem csődbe mentek
Spanyolország: Galícia, La Coruna. Az ország északnyugati részén fekszik a majd 250 ezres város, mely spanyol léptékkel mérve nem számít nagynak. A Deportivo La Coruna a város focicsapata, melynek hányatott sorsa alapítást követő majd nyolcvan éven keresztül kísérte a klubot. Többet voltak az alsóbb osztályokban, mint a legjobbak között.
A ’70-es évektől szinte folyamatosan a második vonalban szerepeltek, mígnem 1988-ban elérték a mélypontot: majdnem kiestek a másodosztályból – utolsó fordulóban sikerült kivívni a bennmaradást -, ráadásul az adósság mértéke 600 millió pesetára (2,5 millió font) rúgott. Az elnökség számára új stratégia kellett, hogy kihúzza a válságból a másodosztályban megrekedt csapatot, elnökválasztást írtak ki.
Már az új elnökség második évében majdnem összejött a feljutás, végül a Tenerife állta útjukat. A csapat nem omlott össze, tovább erősítették a keretet, ahová már a rutinos spanyolok mellett a fiatalok is szerepet kaptak, köztük a 24 éves jugoszláv védő, Miroslav Djukic. A feljutást a következő szezonban (1990/91) egyenes ágon sikerült kiharcolni, újból a Murcia legyőzésével – ahogyan 1941-ben -, éppen 50 évvel később.
1992/93: Az első próbálkozás
Lendoiro azonban nem elégedett meg pusztán a feljutás tényével. Az első szezont még átmenetnek szánta – ennek érdekében érkeztek első osztályú tapasztalattal bíró játékosok -, de utána elkezdődött a „Super Depor” építése, amiben kulcsszerepet szánt a klub egykori edzőjének, Arsenio Iglesiasnak. A „túlélő év” után jött a tudatos építkezés második fázisa, immáron Iglesiasszal.
Az elnök úgy vélte, hogy az 1992/93-as szezonra alaposan meg kell erősítenie a gárdát, ha versenyképesek akarnak lenni. A prioritás továbbra is a nagycsapatoktól elhappolt, első osztályú tapasztalattal bíró játékosok megszerzése volt. Látva azonban a brazil tehetségek térnyerését Európában (Romário gólkirályi címei Hollandiában), Lendoiro is igazolt két „ismeretlen” brazil játékost: Bebetót és Mauro Silvát.
A szezon első hazai meccsén 30 ezer szurkoló volt a stadionban, villámrajtot vett a csapat, első hét mérkőzésükből hat alkalommal nyertek, legyőzve a két óriást, a Barcelonát és a Real Madridot. Különleges volt a Real Madrid elleni siker, mivel 0-2-ről tudtak felállni.
Bebeto zsenialitása kellett a sikerhez, ahogyan a bajnoki jó szereplésből is kivette a részét a brazil támadó. Szezon végén megszerezte a gólkirályi címet (29 góllal), de a csapat elfáradt, végül harmadik helyen végeztek. Ennek folyományaként először kvalifikálta magát a klub az európai kupaporondra.
1993/94: A jó védekezés mindennek az alapja
A következő szezon a spanyol bajnokság történetének legizgalmasabb hajráját hozta. A Deportivo már kellő tapasztalattal rendelkezett, fegyelmezett védelemmel, jöhetett az utolsó simítás, Donato leigazolása, mellyel beleszólhattak a „nagyok dolgába”.
Az UEFA-kupából ugyan hamar kiestek, de a bajnokságban előbb a Real Madridot verték 4-0-ra, majd a Barcelonát ellen nyertek 1-0-ra. A Mauro Silva – Donato páros kiválóan szűrt a középpályán, utóbbi ráadásul a góllövésből is kivette a részét. A védelem 26 mérkőzésen (!!) nem kapott gólt, ez annak fényében is megsüvegelendő, hogy az alábbi csatárok játszottak akkoriban a La Ligában:
Hihetetlen névsor, de ezek a játékosok mindössze 3 gólt szereztek összesen a Super Depor ellen (16 mérkőzésen!). A csapat megtáltosodott a bajnokság feléhez érve, átvették a vezetést egy hét mérkőzéses kapott gól nélküli sorozatnak köszönhetően. Ellentétben a Barcával (91 gól a szezonban), Iglesias együttese nem szórta a gólokat, de még így is volt esélyük a bajnoki címre.
A drámai utolsó percek
Az előnyük egy pont volt a katalánokkal szemben a 36. fordulót követően. Következett az El Clásico a Santiago Bernabéuból, ahol a Real Madrid sok helyzetet dolgozott ki, Emílio Butrageno 2 méterről lőtt üres kapu fölé. A 77. percben egy beadás után Guillermo Amor eldöntötte a mérkőzést, nyert a Barcelona, ahogyan a Deportivo is a Logrónes otthonában. Az utolsó fordulóra maradt a döntés.
A galíciai csapatnak győznie kellett a bajnoki címhez, vagy legalábbis ugyanolyan eredményt elérni, mint a Barcának, hogy megmaradjon az egy pontos előny, ugyanis pontegyenlőség a katalánoknak kedvezett volna. A Deportivo a Valenciát fogadta, míg a Barcelona a Sevillát. A Camp Nou közönsége félidőre elhalkult, ugyanis Diego Simeone és Davor Suker góljaival 2-1-re vezettek a vendégek, míg a Depor meccsén 0-0 volt az állás.
A félidei állás alapján bajnok Lendoiro együttese, de a második játékrész óriási fölényt hozott a Camp Nou gyepén, beindult a Cruyff-féle henger, 5-2-re fordított a Barcelona. Mi történt eközben La Corunában? A Valencia kettőzött erővel küzdött, hogy kihúzza a mérkőzést 0-0-val. Az igazi dráma a hosszabbításban történt: büntetőt kapott a Deportivo.
Egyfelől örömmel, másfelől eléggé komoly problémával kellett szembenézniük a játékosoknak: Bebeto – aki a csapat büntetőrúgója volt – kérte, hogy mentsék fel a tizenegyesrúgások alól, mondván elhibázott párat a korábbi játéknapokon. A kijelölt rúgó az utolsó mérkőzésen Donato volt. A brazil eldöntötte a Sandtander elleni meccset is, azonban lecserélte őt 74. percben Arsenio Iglesias. Kényszerűségből, maradt a középhátvéd, Miroslav Djukic.
Djukic azonban gyengén lőtte el, José Gonzalez megfogta, úgy örült neki, mintha a bajnoki címe múlott volna rajta. Az öröm nem a véletlen műve volt, ugyanis egyes források szerint a Valencia játékosai utólag 3 millió pesetát kaptak fejenként a Riazorban tett erőfeszítéseikért. Hogy ebből mennyi igaz, azt nem tudhatjuk, mindenesetre ez a második hely, nem szegte kedvét a Super Depor játékosainak.
1994/95: Alakul a Super Depor
A drámai időszak nem ért véget, minimális nyári erősítések után, újból nekiveselkedett a bajnoki cím megszerzésének a galíciai klub. A Borussia Dortmund jelentette a végállomást az UEFA-kupában, hosszabbítás után estek ki, majd a bajnokságban újbóli ezüstérmet szereztek, miután a „bajnoki döntőben” 2-1-re alulmaradtak a Real Madriddal szemben. A Copa del Rey döntője viszont kárpótolta őket. A Valencia volt az ellenfél a Santiago Bernabéu-ban.
A kiélezett finálét 1-1-es állásnál a hatalmas esőzés miatt félbe kellett szakítani a 79. percben, három nappal később folytatták a találkozót. A maradék 11 perc megkezdése után nem sokkal, gólt szerzett Alfredo, megszerezve ezzel a Deportivo első trófeáját.
A Deportivo La Coruna szerethető kiscsapat képében tetszelgett (emlékeinkben is így élnek), de nem árt megemlíteni, hogy a ’90-es évek második felére megváltozott a szerepük. Ez nagy részt az elnöknek köszönhető, aki 1995 nyarán leszerződtette John Toshack edzőt. Vele már nagyobb célokat tűztek ki, de az edző és a játékosok között nem volt meg a megfelelő összhang, szurkolók pedig kikezdték a walesi edzőt.
Bebeto csodája
Máig emlékezetes az Albacete elleni mérkőzése, amikor a 2. percben gólt szerzett, majd „eltűnt”. A csapat játéka nehézkessé vált, majd a brazil támadó az utolsó 8 percben 4 gólt szerzett és 5-0-ra nyertek, brazil klasszis így szerzett mesterötöst.
A KEK-ben ugyan jól szerepeltek, de vérfrissítésre volt szükség. A meghatározó játékosok kiöregedtek, Bebeto visszatért Brazíliába. A Canal+ Tv-csatornával kötött 7 éves szerződésnek köszönhetően a klub 135 millió euróra tett szert (ekkoriban még nem egységesen adták el a közvetítési jogokat, hanem csapatonként, amiből nagyot szakított akkoriban a Barcelona és a Real Madrid is).
Nem szűkölködtek
Az elnökség rengeteg pénzhez jutott, Lendoiro úgy érezte, ideje újból „bevásárolni”. Érkezett egy újabb brazil kontingens (Rivaldo, Djalminha, Flávio Conceicao és Renaldo), mellettük a portugál, illetve a francia ligából is erősítettek. Összességében bőven 30 millió euró felett költöttek, ami akkoriban nagy pénznek számított. Jól kezdték a szezont, hatékonyan védekeztek, Rivaldo termelte a gólokat, de Toshackot egyre több kritika érte. A játékosok formája romlott, végül „csak” a bronzérem lett meg, de 1997 nyarán további veszteségeket szenvedett el a klub. A Barcelona az átigazolási időszak utolsó órájában kivásárolta Rivaldót (Ronaldo pótlására), illetve a védelem oszlopa, Djukic is távozott.
Elkezdődött az újbóli építkezés, aminek egyik fontos pillére volt a Celta Vigótól – galíciai ősi rivális – elcsábított Javier Irureta edző. A klub legjobb évei még hátra voltak, aminek egyik előfutára volt a 1998/99-es szezon második fele, ahol Turu Flores élete formájában játszott. Góljainak köszönhetően feljöttek egy kis időre a 3. helyre, de végül csak 6. lett a Deportivo. Augusto César Lendoirónak az lehetett az érzése, hiába a csapatba ölt millió eurók, mégsem jönnek az igazán nagy sikerek. A két gigász uralmát 1996-ban megtörte az Atlético Madrid, pedig sokan azt gondolhatták, ezt a szerepet majd a Deportivo tölti be.
1999/00: A Super Depor feljut a csúcsra
Lendoiro nem tétlenkedett, 1999 nyarán újabb játékosokat vásárolt, köztük Roy Makaayt. A holland gólvágó 1995-ben visszautasította a kor egyik sztárcsapának, az Ajaxnak az ajánlatát, majd elszerződött Tenerifére. Innen került a szeles La Corunába, ami otthonára emlékeztette. Azon a nyáron közel 30 millió euró költött Lendoiro, de rögtön érezhető volt a hatása.
A Deportivo Roy Makaay mesterhármasával 4-1-re nyert az Alavés elleni bajnoki nyitányon, majd az október végi Barcelona elleni siker adta meg az újabb lökést a csapat számára. Zsinórban hét mérkőzést nyertek, miközben a nagy riválisok szenvedtek a bajnokságban (a Bajnokok Ligájában viszont három spanyol csapat is eljutott az elődöntőbe).
Javier Irureta csapata folyamatosan javult, ami a taktikának is köszönhető. Az jól látható az ábrán, hogy Makaay volt az egyszem támadó (kiváló cserékkel: Pauleta és Turu Flores), de mögötte Djalminhának is kiemelt szerep jutott, aki irányította a támadásokat. A védelem stabilitását a visszazáró védekező középpályások adták (elvétve tudtak ellenük kontrát vezetni), széleken pedig rendkívül aktív volt a csapat, köszönhetően a besegítő szélsőhátvédeknek.
Kaotikus hónapok
Előfordult, hogy két galíciai csapat állt a bajnokság élén, de 10 fordulóval a vége előtt még az Alavés volt a második. Három fordulóval a vége előtt újabb szoros hajrára volt kilátás, Deportivo szemszögéből nézve baljós előjelekkel:
Papíron a legkönnyebb sorsolása a két óriásnak volt, mindössze meg kellett nyerniük a meccseiket. A Barcelonát azonban olyannyira megtörte a Valencia elleni Bajnokok Ligája kiesés, hogy a Camp Nouban 2-0-ra kikaptak a Valladolidtól, de a Real Madrid is elfáradt a kettős terhelésben, Alavés múlta őket felül egy góllal. A Deportivo a győzelem kapujában volt, de nem tudták megverni a Zaragozát és a Santandert.
Az utolsó forduló előtt egy döntetlenre volt szüksége a Deportivónak, míg a közben teljesen széteső Barcelona csak abban bízhatott, hogy az ősi rivális Espanyol majd küzdeni fog La Corunában a győzelemért. Ez nem történt meg, simán nyert a Deportivo, ezzel fennállása első (és máig utolsó) bajnoki címét nyerte. A Barcelona annyira megzuhant, hogy az utolsó fordulóban a Celta Vigo ellen csak 2-2-re volt képes hazai pályán.
A cikk itt még nem ér véget!
A második részben a Super Depor Bajnokok Ligája menetelése mellett, a bukásuk körülményeit mutatom be.
Forrás
Copa90, Get Spanish Football News, The Playmaker, Wikipédia,